Kik voltak a Taínók?

A taínók egy bennszülött népcsoport volt, akik az arawak indiánok egy részét alkották. A karibi régióban éltek Kubában, Hispaniolában (a mai Dominikai Köztársaság és Haiti), Jamaicában, Puerto Ricóban és a Kis-Antillákon. Többnyire békés csoport volt, ők azok az őslakosok, akikkel Kolumbusz Kristóf találkozott, amikor először érkezett a Dominikai Köztársaságba. Körülbelül 2000-3000 fős csoportokban éltek, élükön egy vezetővel, számuk a 15 év végén körülbelül 3 millió volt.^th század. A spanyol hódítás és a betegségek, a rabszolgaság és a mészárlás bevezetése után azonban lényegében kiirtották őket.

A kenu jelentősége

A taínók földművesek és halászok voltak, kenuik pedig a legbecsesebb tulajdonuk volt, sokféle felhasználása miatt. Kenukat horgászatra, (tavak mélytengeri és édesvízi) kereskedésre, utazásra, felfedezésre, vízi sportokra, háborúra, szertartásokra, portyázásra, helyi szigetekkel való kommunikációra és napi közlekedésre használtak.

Mivel a szigeteken nem volt nagyvad, a taínók ügyes halászok voltak. Mélytengeri horgászatnál egy kisebb halat kötöttek a kenuhoz rögzített zsinórra, és várták a nagyobb fogást. A halászok ezután belemerülnek a vízbe, hogy segítsenek visszahozni a fogást. A taínók édesvízi vagy mangrove erdőkben is horgásztak, kagylókat és osztrigákat gyűjtöttek. Végül a folyókban horgásztak, és helyi növényekből származó mérget használtak, hogy elkábítsák a halakat, amíg be nem gyűjtik. (A méreg nem befolyásolta a hal ehetőségét.)

A kenuk azonban nem csak a funkciót szolgálták. A taínók büszkék voltak arra, hogy díszítették és díszítették őket. Kolumbusz feljegyzéseiből tudjuk, hogy a kenukat fémmel festették és díszítették, és gyönyörű műalkotásokat készítettek belőle. A kenu sok tekintetben szimbolizálja a taínói életmódot. Valójában a „kenu” szó az arawak nyelvből származik, „canaoua.”

Hogyan készültek a kenuk?

A Taíno kenu egyetlen fából készült. Kidöntötték a fákat vagy elégették őket a tövében; majd kőbaltákkal és tűzzel vájták ki a rönköt. Ez lassú haladás volt, és apránként kiléptek a hajótest mentén, amíg el nem érte a végső formát. Egyes beszámolók szerint a kenuk akár 150 embert is szállíthattak, de az átlagos nagy hajó 40-60 ember körüli lehetett. A Taínos azonban egy személytől 100 főig terjedő kenukat készítette el. A nagy kenuk mélytengeri horgászatra és az egyes szigetek közötti kereskedelemre szolgáltak, míg a kisebb, személyes kenuk napi használatra szolgáltak.

A kenuk mérete a fa méretétől függött, és mint ilyenek, nem voltak túl szélesek, de egyes jelentések szerint a kenuk akár 100 láb méretűek és 8 láb szélesek is lehetnek. A spanyolok csodálták a hajók sebességét és manőverezhetőségét, és Columbus megjegyezte, hogy képesek megelőzni egy spanyol bárkát, mondván: „Hihetetlen sebességgel mennek”.

Gyorsaságuk részben az általuk használt lapátoknak volt köszönhető. Bár nagyon kevés bizonyíték maradt a történészekre és a régészekre, néhány lelet a lapátok sokféleségére és funkciójára utal. Átlagosan körülbelül 2,5 méter hosszúak voltak, és díszítésekkel faraghatták, hogy leírják a személy sajátos társadalmi helyzetét. A lapát formája a funkciótól függött. Például a rövid lapátokat viszonylag csendes vizekre (például sekélyekre), míg az éles pengéjű lapátokat gyors ütésekre használták a maximális sebesség elérése érdekében nyílt vízen. A taínók térdelő pozícióból eveztek a kenuban, ami stabilitást biztosított a bizonytalan nyílt vízen.

Egyes tudósok azzal érveltek, hogy a taínók vitorlákat használtak kenuikban, de a többség konszenzusa szerint ez nem valószínű. A vitorlák terjedelmesek lettek volna, a szükségesnél nagyobb súlyt okozva, felborítva a hajó egyensúlyát. Ezért a történészek arra a következtetésre jutottak, hogy emberi erővel, valamint víz- és széláramlatokkal hajtották őket.